Az elfelejtett család

Az este folyamán megfogalmazódott bennem pár gondolat a családdal kapcsolatban, amiket úgy gondoltam, Veled is megosztok (természetesen csak ha érdekel).

Elfelejtett család... Az enyémmel együtt sokunk családját fel lehetne így címkézni (előfordulhat, hogy még a Tiédet is...). Hogy hogyan értem mindezt? Megpróbálom a saját példámon szemléltetni: fejből vágom a szüleim és a testvéreim nevét, születésnapját, talán még a névnapjukat is, továbbá a nagyszüleim nevét (ha nagyon megerőltetem magam, akkor még a nagymamáim leánykori nevét is),... a szülők testvéreit illetően még tudok neveket (de csak mert nincsenek sokan - kb. 1 fő)... dátumok? áá... esélyem sincs... születésnapok, halálesetek, hány testvére volt a nagyapámnak, hogy hívták a dédszüleimet, ... ja, és mellesleg milyen emberek voltak, hogyan éltek / haltak / szerettek...

Nem tudom, Te hogy vagy vele, de nálam ezen a szinten már se kép, se hang. Pedig ezeknek a dolgoknak talán sokkal nagyobb a jelentősége, mint amennyit hajlandóak vagyunk tulajdonítani nekik. Úgy érzem, elég kockázatos dolog valami olyasmi részének lenni, amiről ilyen keveset tudunk (és akkor még egy szót sem szóltam azokról, akik még a szüleik nevét is próbálják elfelejteni, de a lényeget tekintve talán nem is szükséges ennyire sarkítani a képet).

És hogy miért alakult ez így? Hát... erre már biztosan jó sok elmélet született, de azért leírom az enyémet. Pontosabban abból is inkább csak kiemelnék egy-két dolgot.

Az egyik, hogy talán már nem is érezzük úgy, hogy igazán része lennénk a családunknak, vagy ha igen, akkor nagyon leszűkítjük a család fogalmát (max. 2 generáció, az is inkább csak egyenes ágon) - ezt a szűk kört kb. ismerjük, a többit meg végül is minek...

Vagy lehet, hogy félünk... elkezdünk leásni, és ami gyöngyhalászatnak indult, arról kiderül, hogy menet közben átcsapott kukabúvárkodásba, és amit a kezünkben a felszínre hoztunk, az nem igazgyöngy, hanem valami sokkal kevésbé romantikus... ráadásul nem is hajlandó visszasüllyedni oda, ahonnan felhoztuk... és ez meglehetőst kellemetlen (mondhatni ciki... rosszabb esetben fáj... mert mi van, ha kiderül, hogy akit a legjobban szeretünk, és akiben a leginkább megbízunk, annak van a legnagyobb szüksége a megbocsátásunkra és elfogadásunkra???)

Én a magam részéről úgy döntöttem, merülök egyet-kettőt, aztán majd meglátjuk, mi kerül a kezembe... (max. kicsit gyakrabban mosok majd kezet... :) )

Ui.: Ha még ezt a mondatot is olvasod, akkor fogadd elismerésem: igazán kitartó vagy! :) És megtisztelő a figyelmed! Köszönöm!