2010. január 31., vasárnap

Gyöngyikék...


Hogy végre ne csak olvasni, de nézegetni is legyen mit itt nálam, gondoltam felrakok pár képet a gyöngyös kreálmányaimról.

Ez egy régebbi szettem, de mivel a régiek közül jelenleg ez az egy volt elérhető közelségben, így most ezt teszem fel. :)











Ez pedig egy lényegesen újabb, majdhogynem saját tervezés (azért majdhogynem, mert ahogy össze-vissza pattogtam a gyöngyös oldalak között, tudom, hogy az alap koncepciót többször is láttam, tehát az alapötlet nem saját - de sajnos fogalmam sincs, hogy hol láttam először, ezért nem tudom behivatkozni az értelmi szerzőt, amiért ez úton is elnézést kérek).







Ez pedig szinte még meleg... :) Tegnap délután lett kész, és ez úton is ezer hála és köszönet Szilunak, aki volt olyan kedves, és felrakta a mintáját a blogjába





Hát... Első körben azt hiszem, ennyi. :)

2010. január 28., csütörtök

Az elfelejtett család


Az este folyamán megfogalmazódott bennem pár gondolat a családdal kapcsolatban, amiket úgy gondoltam, Veled is megosztok (természetesen csak ha érdekel).

Elfelejtett család... Az enyémmel együtt sokunk családját fel lehetne így címkézni (előfordulhat, hogy még a Tiédet is...). Hogy hogyan értem mindezt? Megpróbálom a saját példámon szemléltetni: fejből vágom a szüleim és a testvéreim nevét, születésnapját, talán még a névnapjukat is, továbbá a nagyszüleim nevét (ha nagyon megerőltetem magam, akkor még a nagymamáim leánykori nevét is),... a szülők testvéreit illetően még tudok neveket (de csak mert nincsenek sokan - kb. 1 fő)... dátumok? áá... esélyem sincs... születésnapok, halálesetek, hány testvére volt a nagyapámnak, hogy hívták a dédszüleimet, ... ja, és mellesleg milyen emberek voltak, hogyan éltek / haltak / szerettek...

Nem tudom, Te hogy vagy vele, de nálam ezen a szinten már se kép, se hang. Pedig ezeknek a dolgoknak talán sokkal nagyobb a jelentősége, mint amennyit hajlandóak vagyunk tulajdonítani nekik. Úgy érzem, elég kockázatos dolog valami olyasmi részének lenni, amiről ilyen keveset tudunk (és akkor még egy szót sem szóltam azokról, akik még a szüleik nevét is próbálják elfelejteni, de a lényeget tekintve talán nem is szükséges ennyire sarkítani a képet).

És hogy miért alakult ez így? Hát... erre már biztosan jó sok elmélet született, de azért leírom az enyémet. Pontosabban abból is inkább csak kiemelnék egy-két dolgot.

Az egyik, hogy talán már nem is érezzük úgy, hogy igazán része lennénk a családunknak, vagy ha igen, akkor nagyon leszűkítjük a család fogalmát (max. 2 generáció, az is inkább csak egyenes ágon) - ezt a szűk kört kb. ismerjük, a többit meg végül is minek...

Vagy lehet, hogy félünk... elkezdünk leásni, és ami gyöngyhalászatnak indult, arról kiderül, hogy menet közben átcsapott kukabúvárkodásba, és amit a kezünkben a felszínre hoztunk, az nem igazgyöngy, hanem valami sokkal kevésbé romantikus... ráadásul nem is hajlandó visszasüllyedni oda, ahonnan felhoztuk... és ez meglehetőst kellemetlen (mondhatni ciki... rosszabb esetben fáj... mert mi van, ha kiderül, hogy akit a legjobban szeretünk, és akiben a leginkább megbízunk, annak van a legnagyobb szüksége a megbocsátásunkra és elfogadásunkra???)

Én a magam részéről úgy döntöttem, merülök egyet-kettőt, aztán majd meglátjuk, mi kerül a kezembe... (max. kicsit gyakrabban mosok majd kezet... :) )

Ui.: Ha még ezt a mondatot is olvasod, akkor fogadd elismerésem: igazán kitartó vagy! :) És megtisztelő a figyelmed! Köszönöm!

Reggeli mese



Üdv újra itt! :)

Miután már elég sokat néztem az emberek unott, elgyötört, fáradt arcát reggelente a buszon / metrón / utcán és mindenütt, gondoltam megosztom ma reggeli élményeimet Veled, ha másért nem, hát hogy bizonyítsam: másképp is indulhat egy nap! :) (Még mielőtt rávágnád, hogy "persze, lehet még ennél is rosszabb...", leszögezném, hogy pont nem erre gondoltam! :) Ja, igen, és a "reggel" és az "élmény" szavak egy mondaton belüli említése sem elírás!)

Tehát. Úgy indult a reggelem (és most nézd el nekem, kérlek, hogy a "szundi"-nyomkodós, fogmosós részt átugrom), hogy felszálltam a buszra, ahol is egyszercsak szemközt találtam magam egy karonülő Harris-szel (ami nem egy új gyerektípus, hanem egy csodaszép, közepes termetű ragadozó madár, bővebb információért ld. gugli :) ). Ami valljuk be, nem egy szokványos kép, mikor az ember felszáll a BKV-ra. Gondoltam, ha már így alakult, faggatom kicsit a kar tulajdonosát a szituációval kapcsolatban (mármint annak a karnak a tulajdonosát, amin a Harris ült :) ).

Ennek az lett a következménye, hogy a következő fél órában - ahogy a srác mesélt - egyik ámulatból estem a másikba, és olyan dolgokat tudtam meg madarakról, amiket jellemzően ritkán tanítanak biológia órán (vagy csak én nem figyeltem anno? áá... nem... én jó gyerek voltam... ;) ). Megtudtam például, hogy a varjak rendkívül intelligensek, trükkösek, szervezettek (még kémkedni is szoktak, ha veszélyt szimatolnak), és emellett nagyon ügyesen manővereznek repülés közben (ehhez már kellett némi fantázia, mivel én jellemzően varjat csak ülve láttam még...). Na de hogy a galambok még a varjaknál is gyorsabban és ügyesebben repülnek??? (Jó, végül is logikus, hogy ha valaki zsákmánymadár, akkor annak nem árt, ha el tud iszkolni... ezt értem is... de könyörgöm: biztos, hogy ugyanazokról a kis duckó, sokszor már gyárilag töltött galambokról beszélünk, akiket az utcákon / tereken / háztetőkön / villanydrótokon látni???)

És akkor még nem beszéltünk káromkodó hollókról, gazdájukkal közösen fészket rakó ölyvekről, vagy olyan varjakról, akik szívük választottját hazaviszik bemutatni egykori nevelőjüknek...

Csak hallgattam és hallgattam a történeteket, egyiket a másik után, a lenyűgözőt és a lenyűgözőbbet... Mintha a srác egy másik világból jött volna (és nem valamelyik szomszédos kerületből).

De ami az egészben a legmegdöbbentőbb: mindehhez annyit kellett tennem, hogy a monoton ablakon-kibámulás helyett feltettem azt az egyszerű kérdést egy kedves srácnak a buszon, hogy "Ne haragudj, de milyen madár ez?" Ennyi! Ez volt az ára annak, hogy egy nagyszerű élménnyel gazdagabb lettem - mert igen, az volt: élmény!

Hát így is lehet munkába menni... (meg amúgy is, csak az szerintem uncsibb... :) )

2010. január 27., szerda

A kezdet kezdete... :)


Üdvözöllek Kedves Olvasó! :)

Hát ezt is megértük... Blogom van! :) Saját! :) Enyém! :) (Jó, tudom, ma már ez nem akkora nagy szám, mert mindenki nagyon modern, meg on-line, meg minden, de nekem ez akkor is nagy lépés! :) ) És nagyon megtisztelő, hogy ellátogattál hozzám, és hogy ezeket a sorokat olvasod! (Ja, igen: remélem nem veszed sértésnek, hogy tegezlek, de végső soron a naplómat olvasod - akkor meg már mégsem magázhatlak... :) ).

Szóval. Egy kis előtörténet mindehhez: miután rájöttem, hogy viszonylag macerás minden barátomnak, ismerősömnek, kíváncsiskodónak, stb. külön-külön alkalmakkor ugyanazt a történetet elismételni, ugyanazokat a képeket megmutogatni, eldöntöttem, hogy egyszerűen blogba foglalom a mondókámat (persze ha valakinek továbbra is az a perverziója, hogy élőszóban kívánja tőlem ezeket meghallgatni, akkor nem fogok ettől elzárkózni, ígérem :) ).

Tehát blog... Na, igen... És már jött is a következő kérdés: tematikus, avagy csalamádé? Merthogy azt tapasztaltam, hogy sokan készítenek tematikus blogokat (vagy azért, mert egy témára vannak borzasztóan rácsavarodva, vagy ki tudja milyen más egyéb okból), míg mások egyfajta vegyes felvágottként tálalják az életüket. Nos, én az utóbbi mellett döntöttem (lévén az egyszerre űzött hobbijaim száma kb. 5 és 10 között változik, ráadásul pár évente cserélem a teljes garnitúrát, ezért a tematikus megoldás nem tűnt kimondottan praktikusnak számomra :) ). De hogy ne érezd magad nagyon elveszettnek, ígérem, felcímkézem az összeset (na, jó, mondjuk, hogy törekedni fogok rá ;) ).

Kezdetnek ennyi talán elég is, úgyhogy további szép reggelt/napot/estét! :)

To be continued... :)