2010. február 9., kedd

Megvan a "nyertes"! :)



Jelentem, kinyomoztam: a négysoros teklás karkötő értelmi szerzője Arduinna!!! :) Ez úton is ezer hála és köszönet érte! :)

A mintája egyébként itt található. :)

2010. február 8., hétfő

Gyöngyikék - a kezdet kezdetén... :)



Az érdekesség / viszonyítás / több nézegethető kép / stb. kedvéért (mindenki húzza alá a neki szimpatikusat :) ) úgy döntöttem, hogy ledokumentálom gyöngyfűzői karrierem kezdetét is (meg azokat a munkáimat, amiket azért nem tudtam eddig lefényképezni, mert otthon voltak Écsanyámnál... :) ).

Úgyhogy íme (próbáltam idő-/fejlődési rendbe rakni őket, aztán vagy sikerült, vagy nem, miután már én sem igazán emlékszem, hogy a régebbieket milyen sorrendben készítettem :) ).



Ez tuti az elsők között volt, és egy egységcsomagból készült. Eredetileg ennél zöldesebbek voltak a gyöngyök, de a jelek szerint napallergiájuk lett, vagy valami hasonló, minek köszönhetően elkékültek... :) De szerintem így se rossz... :)








Hihi... Ezt tudom... Ez volt az első próbálkozásom, hogy "saját tervezésű" szettet készítsek - ez kb. annyiból állt, hogy összeszedtem többféle fajta, de kb. azonos színű gyöngyöt, aztán alkottam. :) Azokról a technikákról, tippekről, trükkökről, amiket mostanában alkalmazok, akkor még mit sem tudtam. (Na nem, mintha ez nem jönne le elsőre is kép alapján... :) )







Ez meg ugyanaz, csak pepitában - vagy inkább zöldben. :)







Hát... Erre azt hiszem mondhatjuk, hogy nem bonyolítottam túl... :)





És igen! Az első komoly munkám! :) A dolog szépséghibája csak az, hogy ez nem saját tervezés, viszont sajnos nem emlékszem, hogy kinek a mintája volt eredetileg :( De megpróbálom kinyomozni, és ha sikerül, már tolom is fel a hivatkozást! :) (Az biztos, hogy a nlcafe gyöngyös lányaiból volt valaki az értelmi szerző!)





Barátnőm kapott egyszer egy barátnőjétől egy hasonló karkötőt - arról "koppintottam". :) Ez volt az első próbálkozásom arra nézvést, hogy kész karkötőről fejtsem meg a mintát. És lőn... :)







No comment... :)





Na, ez már talán egy technikailag is értékelhetőbb darab. :) Ruby Herringbone karkötő mintája volt az alap, csak kicsit továbbfejlesztettem... (thank you so much Ruby!!!)





Egy Cellini-spirál, amivel semmi gond nem volt mindaddig, amíg kapcsot nem kellett rakni rá. Merthogy miután jól ráapplikáltam egy szimpla mágneskapcsot, világossá vált, hogy egy ilyen merev karkötőnek ez édeskevés... :) Úgyhogy jó kis hekkelt kapcsa van - nem is vagyok hajlandó lefotózni!!! :)







Ez egy mintadarabnak indult - ki akartam próbálni, hogy bizonyos gyöngyökkel bizonyos minta hogy néz ki - de aztán Anyunak annyira megtetszett, hogy megcsináltam karkötő hosszúságúra. :)







Ez nemrég készült, de csak azt tudom, hogy valahol neten találtam egy fotót egy hasonló nyakláncról, és az alapján készítettem. Minta nem volt hozzá, úgyhogy a kép alapján próbálkoztam. :) És ilyen lett. :) Annyi újítást vittem bele, hogy többféle gyöngyöt használtam (matt, fényes, szalma - ez utóbbival jól pórul is jártam, mert reméltem, hogy talán egy erősebb cérnával is egyben marad, de nem... :) Úgyhogy a szalmás részeket fűzhettem át egy héttel később... :) )







No, azt hiszem, mára ennyi elég is... :)

2010. február 3., szerda

Az én "Isten adta tehetségem"...


Mielőtt még kellőképpen megijednél, megnyugtatlak: nem több ezer karakternyi öntömjénezés fog most következni! :) Viszont két nap alatt két nagyon különböző témában is azt a megjegyzést kaptam, hogy tehetséges vagyok, és ez elgondolkoztatott, mert az az érzésem, hogy ezt az egész kérdést kicsit máshogy fogjuk fel / meg, mint szerintem érdemes lenne...

Merthogy én nem gondolom, hogy az, amit mi tehetségnek hívunk, valamiféle előre leosztott dolog, és vannak a szerencsések, akiknek jutott (meg a még szerencsésebbek, akiknek ráadásul jó sok), és vannak a lúzerek, akiknek meg semmi... Egyik kedves ismerősöm szokta mondani, ha megkérdezik tőle, hogy tud-e ezt vagy azt, hogy "Tudok, csak még nem próbáltam!" :) És ha valaki ezt komolyan is gondolja, akkor a végén kiderülhet, hogy tényleg tud, csak még korábban nem próbálta. :) Saját tapasztalataimból kiindulva legalábbis ez működik - bármiben is gondolták rólam eddig, hogy tehetséges vagyok, az mind olyasmi volt, amiről már eleve úgy gondoltam, hogy "Persze, hogy menni fog! Miért ne tudnám megcsinálni?!" (Félreértés ne essék, azért nálam is bőven van még mire gyúrni e téren, szóval én se vagyok mindenre képes... egyelőre... ;) )

Ez eddig jó és szép... De ahogy így erről az egészről gondolkoztam, arra jutottam, hogy valami még hiányzik... még legalább egy buktató kell ,hogy legyen ebben az ügyben... aztán beugrott: a viszonyítási alap!!! Mert amivel még profi módon tudjuk rombolni az önbizalmunkat (és az esélyünket, hogy tehetségesnek - vagy talán jobb szó lenne az, hogy sikeresnek - bizonyuljunk valamiben), az a felrakott léc magassága - én értem, hogy vágyódunk a csillagok felé, na de ennyire?! Hogy azt a nyamvadt lécet csak távcsővel lehessen látni?! (Akik közelebbről ismernek, azok persze most mondhatják, hogy "bagoly mondja..." Igen, bagoly mondja, de lehet, hogy egy még nagyobb fejű bagolynak! :) A verebek meg max. nem olvassák ezt :) ). Szóval érdemes lehet elgondolkodni azon, hogy egy kezdő hobbi gitáros miért is hasonlítja magát egy sacc per kábé 50 éves tapasztalattal rendelkező profi zenészhez, vagy egy kezdő énekes miért kedvetlenedik el, mikor kiderül, hogy még messze van attól, hogy leénekelje Andrea Bocelli-t... (ezen a vonalon továbbmenve még feszegethetném azt is, hogy miért kell magunkat egyáltalán bárkihez viszonyítani, de ez túl messzire vezetne, és egyelőre még én sem vagyok ezen a szinten - de ígérem, ha már leszek, akkor visszatérek erre... :) ).

Összefoglalva tehát az én véleményem az, hogy ha valaki tehetséges akar lenni valamiben, akkor mindenek előtt el kell hinnie, hogy az - ami lényegesen könnyebb akkor, ha nem keresünk szándékosan valami elérhetetlennek gondolt mércét (vagy ha egyáltalán nem keresünk mércét :) ). (Ja, és fontos! Ha valaki eddig azt gondolta, hogy semmiben sem tehetséges, akkor lehetőleg ne szabjon magának határidőt arra, hogy meddigre kell elhinnie, hogy ő tutira tehetséges egy csomó mindenben, mert nem biztos, hogy azzal a végén sokkal beljebb lesz... :) )

2010. január 31., vasárnap

Gyöngyikék...


Hogy végre ne csak olvasni, de nézegetni is legyen mit itt nálam, gondoltam felrakok pár képet a gyöngyös kreálmányaimról.

Ez egy régebbi szettem, de mivel a régiek közül jelenleg ez az egy volt elérhető közelségben, így most ezt teszem fel. :)











Ez pedig egy lényegesen újabb, majdhogynem saját tervezés (azért majdhogynem, mert ahogy össze-vissza pattogtam a gyöngyös oldalak között, tudom, hogy az alap koncepciót többször is láttam, tehát az alapötlet nem saját - de sajnos fogalmam sincs, hogy hol láttam először, ezért nem tudom behivatkozni az értelmi szerzőt, amiért ez úton is elnézést kérek).







Ez pedig szinte még meleg... :) Tegnap délután lett kész, és ez úton is ezer hála és köszönet Szilunak, aki volt olyan kedves, és felrakta a mintáját a blogjába





Hát... Első körben azt hiszem, ennyi. :)

2010. január 28., csütörtök

Az elfelejtett család


Az este folyamán megfogalmazódott bennem pár gondolat a családdal kapcsolatban, amiket úgy gondoltam, Veled is megosztok (természetesen csak ha érdekel).

Elfelejtett család... Az enyémmel együtt sokunk családját fel lehetne így címkézni (előfordulhat, hogy még a Tiédet is...). Hogy hogyan értem mindezt? Megpróbálom a saját példámon szemléltetni: fejből vágom a szüleim és a testvéreim nevét, születésnapját, talán még a névnapjukat is, továbbá a nagyszüleim nevét (ha nagyon megerőltetem magam, akkor még a nagymamáim leánykori nevét is),... a szülők testvéreit illetően még tudok neveket (de csak mert nincsenek sokan - kb. 1 fő)... dátumok? áá... esélyem sincs... születésnapok, halálesetek, hány testvére volt a nagyapámnak, hogy hívták a dédszüleimet, ... ja, és mellesleg milyen emberek voltak, hogyan éltek / haltak / szerettek...

Nem tudom, Te hogy vagy vele, de nálam ezen a szinten már se kép, se hang. Pedig ezeknek a dolgoknak talán sokkal nagyobb a jelentősége, mint amennyit hajlandóak vagyunk tulajdonítani nekik. Úgy érzem, elég kockázatos dolog valami olyasmi részének lenni, amiről ilyen keveset tudunk (és akkor még egy szót sem szóltam azokról, akik még a szüleik nevét is próbálják elfelejteni, de a lényeget tekintve talán nem is szükséges ennyire sarkítani a képet).

És hogy miért alakult ez így? Hát... erre már biztosan jó sok elmélet született, de azért leírom az enyémet. Pontosabban abból is inkább csak kiemelnék egy-két dolgot.

Az egyik, hogy talán már nem is érezzük úgy, hogy igazán része lennénk a családunknak, vagy ha igen, akkor nagyon leszűkítjük a család fogalmát (max. 2 generáció, az is inkább csak egyenes ágon) - ezt a szűk kört kb. ismerjük, a többit meg végül is minek...

Vagy lehet, hogy félünk... elkezdünk leásni, és ami gyöngyhalászatnak indult, arról kiderül, hogy menet közben átcsapott kukabúvárkodásba, és amit a kezünkben a felszínre hoztunk, az nem igazgyöngy, hanem valami sokkal kevésbé romantikus... ráadásul nem is hajlandó visszasüllyedni oda, ahonnan felhoztuk... és ez meglehetőst kellemetlen (mondhatni ciki... rosszabb esetben fáj... mert mi van, ha kiderül, hogy akit a legjobban szeretünk, és akiben a leginkább megbízunk, annak van a legnagyobb szüksége a megbocsátásunkra és elfogadásunkra???)

Én a magam részéről úgy döntöttem, merülök egyet-kettőt, aztán majd meglátjuk, mi kerül a kezembe... (max. kicsit gyakrabban mosok majd kezet... :) )

Ui.: Ha még ezt a mondatot is olvasod, akkor fogadd elismerésem: igazán kitartó vagy! :) És megtisztelő a figyelmed! Köszönöm!

Reggeli mese



Üdv újra itt! :)

Miután már elég sokat néztem az emberek unott, elgyötört, fáradt arcát reggelente a buszon / metrón / utcán és mindenütt, gondoltam megosztom ma reggeli élményeimet Veled, ha másért nem, hát hogy bizonyítsam: másképp is indulhat egy nap! :) (Még mielőtt rávágnád, hogy "persze, lehet még ennél is rosszabb...", leszögezném, hogy pont nem erre gondoltam! :) Ja, igen, és a "reggel" és az "élmény" szavak egy mondaton belüli említése sem elírás!)

Tehát. Úgy indult a reggelem (és most nézd el nekem, kérlek, hogy a "szundi"-nyomkodós, fogmosós részt átugrom), hogy felszálltam a buszra, ahol is egyszercsak szemközt találtam magam egy karonülő Harris-szel (ami nem egy új gyerektípus, hanem egy csodaszép, közepes termetű ragadozó madár, bővebb információért ld. gugli :) ). Ami valljuk be, nem egy szokványos kép, mikor az ember felszáll a BKV-ra. Gondoltam, ha már így alakult, faggatom kicsit a kar tulajdonosát a szituációval kapcsolatban (mármint annak a karnak a tulajdonosát, amin a Harris ült :) ).

Ennek az lett a következménye, hogy a következő fél órában - ahogy a srác mesélt - egyik ámulatból estem a másikba, és olyan dolgokat tudtam meg madarakról, amiket jellemzően ritkán tanítanak biológia órán (vagy csak én nem figyeltem anno? áá... nem... én jó gyerek voltam... ;) ). Megtudtam például, hogy a varjak rendkívül intelligensek, trükkösek, szervezettek (még kémkedni is szoktak, ha veszélyt szimatolnak), és emellett nagyon ügyesen manővereznek repülés közben (ehhez már kellett némi fantázia, mivel én jellemzően varjat csak ülve láttam még...). Na de hogy a galambok még a varjaknál is gyorsabban és ügyesebben repülnek??? (Jó, végül is logikus, hogy ha valaki zsákmánymadár, akkor annak nem árt, ha el tud iszkolni... ezt értem is... de könyörgöm: biztos, hogy ugyanazokról a kis duckó, sokszor már gyárilag töltött galambokról beszélünk, akiket az utcákon / tereken / háztetőkön / villanydrótokon látni???)

És akkor még nem beszéltünk káromkodó hollókról, gazdájukkal közösen fészket rakó ölyvekről, vagy olyan varjakról, akik szívük választottját hazaviszik bemutatni egykori nevelőjüknek...

Csak hallgattam és hallgattam a történeteket, egyiket a másik után, a lenyűgözőt és a lenyűgözőbbet... Mintha a srác egy másik világból jött volna (és nem valamelyik szomszédos kerületből).

De ami az egészben a legmegdöbbentőbb: mindehhez annyit kellett tennem, hogy a monoton ablakon-kibámulás helyett feltettem azt az egyszerű kérdést egy kedves srácnak a buszon, hogy "Ne haragudj, de milyen madár ez?" Ennyi! Ez volt az ára annak, hogy egy nagyszerű élménnyel gazdagabb lettem - mert igen, az volt: élmény!

Hát így is lehet munkába menni... (meg amúgy is, csak az szerintem uncsibb... :) )

2010. január 27., szerda

A kezdet kezdete... :)


Üdvözöllek Kedves Olvasó! :)

Hát ezt is megértük... Blogom van! :) Saját! :) Enyém! :) (Jó, tudom, ma már ez nem akkora nagy szám, mert mindenki nagyon modern, meg on-line, meg minden, de nekem ez akkor is nagy lépés! :) ) És nagyon megtisztelő, hogy ellátogattál hozzám, és hogy ezeket a sorokat olvasod! (Ja, igen: remélem nem veszed sértésnek, hogy tegezlek, de végső soron a naplómat olvasod - akkor meg már mégsem magázhatlak... :) ).

Szóval. Egy kis előtörténet mindehhez: miután rájöttem, hogy viszonylag macerás minden barátomnak, ismerősömnek, kíváncsiskodónak, stb. külön-külön alkalmakkor ugyanazt a történetet elismételni, ugyanazokat a képeket megmutogatni, eldöntöttem, hogy egyszerűen blogba foglalom a mondókámat (persze ha valakinek továbbra is az a perverziója, hogy élőszóban kívánja tőlem ezeket meghallgatni, akkor nem fogok ettől elzárkózni, ígérem :) ).

Tehát blog... Na, igen... És már jött is a következő kérdés: tematikus, avagy csalamádé? Merthogy azt tapasztaltam, hogy sokan készítenek tematikus blogokat (vagy azért, mert egy témára vannak borzasztóan rácsavarodva, vagy ki tudja milyen más egyéb okból), míg mások egyfajta vegyes felvágottként tálalják az életüket. Nos, én az utóbbi mellett döntöttem (lévén az egyszerre űzött hobbijaim száma kb. 5 és 10 között változik, ráadásul pár évente cserélem a teljes garnitúrát, ezért a tematikus megoldás nem tűnt kimondottan praktikusnak számomra :) ). De hogy ne érezd magad nagyon elveszettnek, ígérem, felcímkézem az összeset (na, jó, mondjuk, hogy törekedni fogok rá ;) ).

Kezdetnek ennyi talán elég is, úgyhogy további szép reggelt/napot/estét! :)

To be continued... :)